IK60

Az Ikarus 60 autóbuszt az első ötéves terv célkitűzései szerint a mátyásföldi Ikarus Gyárban (Csepel-Steyr) tervezték meg 1951-ben.

Az új autóbuszok mintapéldányai 1952 tavaszán kezdték meg a próbafutásokat.

A termelés beindulása után a FAÜ járatain is megjelentek az akkori idők fogalmai szerint tágas, kényelmes buszok.
Jóval kényelmesebbek, tágasabbak, sőt üzem- és forgalombiztosabbak voltak elődjeiknél (TR 3,5 és 5 NIK, IK 30).
Az Ikarus 60 jól kiállta a próbát, robusztus felépítése, olcsó üzeme, tartóssága miatt hosszú évtizedekig volt a fővárosi közlekedés igáslova. A csuklósításban részt vett utolsó példányait a hetvenes években vonták ki a forgalomból, utoljára a 61-62 viszonylatról.

A buszhoz felhasznált járóképes alvázakat lábon, próbasofőrök vitték át a Csepel Autógyárból Mátyásföldre.
A motor a Csepel 700-ból ismert D 613 jelű, hathengeres diesel volt. Ez nem csendes járásáról, vagy nagy erejéről volt ismert, hanem gazdaságos üzeméről és megbízhatóságáról. Az erőátviteli rendszer mechanikus kuplungból, ötsebességes szinkronizálatlan váltóból és a laprugós hátsó merev tengelyt hajtó kardántengelyből állt. A kormánymű is végtelenül egyszerű, rásegítő nélküli volt. A fékrendszer dobfékeit és a két harmonikaajtót sűrített levegő működtette. A légfékekre a hátfalon felirat figyelmeztette a busz mögötti forgalmat.

Az Ikarus 60-t a MÁVAUT is sokáig használta, a távolsági kivitel egy lengőajtóval, és a némileg hosszabb végáttétellel valamivel nagyobb végsebességet érhetett el.

A Fővárosi Autóbuszüzemnél először 1952-ben került használatba, 0-2-2 ajtó elrendezéssel, 24 ülő és 36 álló utas kapacitással. A FAÜ az 1950-es évek közepén pótkocsis üzemmód bevezetéséről határozott, mely költségmegtakarítást is hozott, hiszen kevesebb fődarab és részegység karbantartására volt szükség, ugyanakkor a vontatott járművek kilengése miatt nehézkes volt a szerelvény manőverezése, így a csuklós járművek megjelenése után felhagytak vele.

A jármű galériája